Messze, nagyon messze, a Csendes-óceán legnyugodtabb öblében élt egy kicsi medúza, akit Buborék Bellának hívtak. Bella nem csípett, nem ijesztgetett senkit – épp ellenkezőleg! Ő volt a tenger kis álomőrzője, akinek a csápjai halkan lebegtek a vízben, mint a felhők az égen.

Minden este, mikor a halacskák elálmosodtak, Bella elindult a tengeri ágyak között, és gyengéd buborékokat fújt köréjük. Ezek a buborékok különlegesek voltak: ha valaki belealudt egybe, olyan álmokat látott, amilyeneket csak a legmélyebb óceáni titkok rejtenek – táncoló tengeri csikók, mosolygó teknősök, világító korallszigetek.

Egy nap egy kis rák elveszítette az álmát – valahol útközben elhagyta, és azóta csak forgolódott. Bella azonban nyomozni kezdett: bevilágított a kagylók közé, benézett a moszatházakba, és végül, egy hínárfonat alatt megtalálta a kis rák álomdarabját. Óvatosan visszafújta neki egy szivárványszínű buborékban.

Azóta Buborék Bellát mindenki ismeri a víz alatt: ha valaki rosszat álmodik, csak suttogni kell a nevét – és máris érkezik, csendben, fényesen, lebegve, hogy újra elhozza a nyugalmat.